Megérkezett az idei év első színházi előadásról írt élménybeszámolója. Egy olyan darabot néztem meg, ami ránézésre nagyon távol áll tőlem. De aztán mégsem. A Megmondta Professzorasszonyom Kőszegi Mari előadásában egy daganatos nő történetét meséli el.

A darabnak nagyon kemény mondanivalója van, mégis egy olyan köntösben tárul elénk a történet, hogy sokszor felnevetünk. De persze akár el is sírjuk magunkat egy-egy jelenetnél. Nagyon direktbe csöppenünk bele Timi életébe és mindennapjaiba. Kvázi pofon vág minket a valóság, akarom mondani kezet fog velünk. Az előadásból ténylegesen spoilerezni nem szeretnék.

Viszont szerintem fontos megemlíteni, hogy én, aki nagyon hipochonder tudok lenni (anno az elsősegély tanfolyamon a jogsihoz, majdnem rosszul lettem) itt nem éreztem ezt. Pedig bőven van szó a betegség tényleges tüneteiről, velejáróiról és a kezelésekről. De ott ez a betegség parám nem vitte el a figyelmemet. (Az már más, hogy utólag azért eszembe jutnak ezek - ez már az én dilim.)

Azt is kiemelném, hogy a színésznő többször kiszól a nézőkhöz is, nem is ülünk olyan sötétben, mint ahogyan azt egy előadásnál megszokhattuk. De pont ettől válik az egész személyessé és közvetlenné. Na én ezt sem szeretem általában, mármint azt mikor foglalkoztatva vagyok kicsit is vagy mikor nem csak a néző figyeli a színészt, hanem fordítva is. De ez sem zavart, nem volt tolakodó, csak amennyire ez a témánál elengedhetetlen. Mert nem az a cél, hogy meghallgass egy történetet, majd elszörnyülködve haza menj. Hanem hogy erről és az ehhez hasonló sorsokról, utakról tudjuk beszélgetni, akár kérdezni korlátok nélkül.

Az előadás után van egy kötetlen beszélgetés Marival, ahol többet megtudhatunk az előadás létrejöttéről, az alkotói folyamatról, a nőkről és történeteikről, akikről szól a darab és bármiről ezzel kapcsolatban. Nincsen tabu téma. Ahogyan az előadás fő témája a rák – bár megtudtam, hogy ezt a megnevezést az érintettek nem kedvelik – sem kéne az legyen. De bármilyen más betegség sem. Az emberek nem szeretnek ezekről beszélni, így nem is tudnak róla sokat, ebből kifolyólag előítéletesebbek is. Hogyan lehet olyat kérdezni egy daganatostól, hogy fertőző-e? Nekem ég az arcom.

Kíváncsi voltam abban az életszakaszban, amit élek, mit vált ki belőlem egy ilyen téma. Szerintem ez most jókor jött. Mármint gondoltam jót tesz egy mini pofon, hogy vannak az életben tényleg nagy nehézségek és lendüljek túl a sajátjaimon. De persze ez sem igaz, hiszen mindenkinek a maga problémája a legnagyobb, legnehezebb és ez így is jó. Hiszen magaddal töltöd a legtöbb időt, még jó, hogy az foglalkoztat a leginkább – minden önzés nélkül. (Erre van az a mondás is, hogy mindenki a saját szintjén nyomorog – van, akinek az a probléma, hogy nem tudja befizetni a számlát, van, akinek, hogy nem tudja a huszonötödik alkalmi ruhát megvenni, van, akinek, hogy nem tud utazni és van, akinek pedig az, hogy Maldívon nem elég hideg a koktél, amit kért.)

Visszatérve a beszélgetésnél Mari megkérdezte mi mit viszünk haza az előadásból? Ott igazából hirtelen nem is tudtam erre konkrét választ adni. Így gondolkodtam még ezen egy kicsit. Azt hoztam haza, hogy merjünk beszélni a problémáinkról, legyen az akár tabu vagy érezzük akár jelentéktelennek, ha nem vagyunk rendben testileg vagy lelkileg, akkor beszélni kell a dologról. Akár szakemberrel. Mert ugye tudjátok a testi és lelki egészség jobban összefügg, mint gondolnánk! Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy a mellettünk ülő hasonló nehézségekkel küzd. Nem vagyunk egyedül.

De az is nagyon fontos mondanivalója az előadásnak, hogy nem szabad belesüllyedni a problémáinkba, fel kell állni és azt mondani: tudom, hogy itt vagy és erős vagy, de én akkor is megmutatom, hogy nem fogsz ki rajtam és legyőzlek! Ez mindenre igaz. Idepasszol egy Fodor Ákos idézet: „Kibírhatatlan!” mondjuk – és kibírjuk. Emellett az előadás lényeges részét képezi a nőiesség megőrzése azokban az időszakokban is, amikor nincs erre kapacitása. Úgy gondolom olykor teljesen rendben van rottyon lenni és melegítőben császkálni. De ne azért ne öltözzünk fel csinosan, mert "ilyen állapotban úgy sem nézhetek ki jól"... ha elnézést a kifejezésért taknyunk-nyálunk is egybe folyik, akkor is sokat tud a lelkünkön, közérzetünkön dobni egy kis odafigyelés, elegancia.

Marival bent a színházban találkoztam először. Bár a különböző algoritmusok már hamarabb feldobták nekem, mint hogy személyesen ismertük volna egymást. Hogy ezt miért fontos kiemelni? Mert valószínűleg enélkül nem jött volna velem szembe ez a darab. És ez szégyen, hogy az ilyen színészek (legyen az nő vagy férfi) és előadások nem kapják meg a kellő figyelmet. Nem csak egy csillogóan pompás, ezer nézős előadáson lehet csodát alkotni, hanem egy kissé lepukkant hideg alagsorban hét embernek is. Valóban súlyosabb téma, de engem egy Hamlet is meg tud viselni, ha az jól van rendezve és játszva. És pont ezen a súlyon könnyít az előadás. Lehet, hogy ha harmincan lettünk volna nem lenne meg ez a bensőséges bája az előadásnak… de az biztos, hogy több emberhez kéne eljusson a darab és annak üzenete. (És még annyi ilyen van.)

Megsúgom, érdemes Mari youtube csatornáját is meglesni és akkor tuti kedvet kapsz színpadon is megnézni. Emellett sütit is kap, aki nézőként ellátogat a Megmondta Professzorasszonyomra.

Sári

Képek forrása: Megmondta Professzorasszonyom

Ha további tartalmakra vagy kíváncsi, kövesd az oldalt Facebook-on is! Köszönöm!