Régóta vártam erre a napra, hogy láthassam a Nerot. Tavaly novemberben közbeszóltak a korlátozások, aztán jött a nyári szünet. Június elején, amit meghirdették az új évadra vonatkozó előadásokat rögtön lecsaptam rá. Szerencsére most semmi nem jött közbe és így 19 órakor már a színházban csücsülhettem.

Aki követi a blogot vagy ismer engem tudhatja, hogy ifj. Vidnyánszky Attila a kedvencem. Ő olyan különlegesen művel csodát a színpadon, hogy olyat én még nem tapasztaltam azelőtt nézőtéren ülve. Így nem volt kérdés, hogy a Nerot is látnom kell.

Kora ősszel elkezdtem olvasni magát a művet. Miközben haladtam oldalról oldalra azon járt az eszem, ez a szerep mennyire Attilának van kitalálva, mintha Kosztolányi rá írta volna. :D Izgatottan vártam az előadást.

De valahogy nem azt kaptam, amire számítottam. Az elején leszögezném, nem volt rossz, a színészek játéka egytől-egyig szuper volt, csak valahogy az előadást egészében tekintve nem adta azt az élményt, amit vártam. És igazából nem tudok rájönni két nappal később sem, mi ennek az oka.

Lehet az, hogy úgymond "elvárásokkal" mentem. De nem, mert sok helyen még az ilyen elképzeléseim felül is lettek múlva, pl. mikor Nero Zodicusszal és Fanniuszal nyakába veszi a várost. Imádtam azt a jelenetet!

Eszembe jutott az, hogy mikor bementünk a terembe meleg volt és a fekete falak egy sárga geometriai díszlettel nyomasztó lett. (Az előadás közben nem volt meleg a teremben, teljesen jó volt a levegő.) Nem vagyok klausztrofóbiás, de itt egy kicsit éreztem magamban az elején, hogy "jó ott van a kijárat, ha nem bírnám ezt az érzést, akkor ez a legrövidebb út kifelé". Ez az érzés javult, de az, hogy gyakorlatilag egy fekete dobozban ülök ilyen mondandójú darabbal az lehet együtt már sok volt.

A díszlet egyébként nagyon tetszett, ötletes, jól érthető, rengeteg lehetőség van benne, amit maximálisan ki is használnak.

Gondolkodtam már az előadóhely méretén is és maradjunk az Attilával látott előadásoknál. A Galilei életénél kisebb teremben voltunk, de teljesen magaménak éreztem. Hatással volt rám, hogy a színészek közel vannak, mintha egy lennék közülük és elgondolkodtatott. A Hamlet alatti feszültséget - ami 1000 fős közönség előtt megy -, ami rajtam is átmegy elmondani nem tudom. A karakterrel rezzenek, izgulok, visz magával végig és a végére én is elfáradok a küzdelmei után. Elképesztő! Tehát a helyszín méretétől függetlenül tud egy darab magával ragadni és bevonni. A lelkemet. Egy Diktátorban teljesen együtt tudok érezni Hinkel személyével. Itt a Neroban inkább szántam a címszereplőt. A maga módján érthetőek cselekedetei és a végén saját dugájába dől, de nem éreztem úgy át. Azt, hogy a lelkében, hogyan számol el tetteivel. Azt, hogy hogyan tud ez az őrület számára ésszerű lenni.

A végen volt egy pillanat, amikor majdnem kicsordult a könnyem. De ez az a fajta érzés volt, mikor az ember kívülállóként más nyomorával már nem tud mit kezdeni.

Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy nem együttérzek vele, hanem inkább kicsit viszolygok, kicsit olyan kellemetlenül érzem magam tőle. Furcsa hasonlat, de mint mikor látunk egy részeg hajléktalant siránkozni. És tényleg sajnálod, elkeserít a helyzete, de nehogy a közeledbe jöjjön. A végére nekem ilyen lett.

Lehet az volt a baj, én vártam, hogy Nero lelkivilágán nagyobb hangsúly legyen, a félelmein, a meggondolatlanságain, az igazi fájdalmain, esetleg a keserédes örömén.

Örülök, hogy láttam, szó sincs róla, hogy ne így lenne, de nem fogom ezt még ötször megnézni úgy, mint pl. egy Diktátort.

Mikor gimis voltam, akkor osztállyal jártunk hasonló előadásokra. Amik kicsit megrázóak, a lelkemnek nem feltétlenül esnek jól, így örülök, hogy vége van.

A Nero 3 óra volt szünettel, lehet ez volt a gond, hogy kis térben ebből 3 óra nagyon tömény. Pedig jobban rövidíteni nem nagyon lehet és nem is érdemes.

Ezek a gondolatok kavarognak bennem. Valószínűleg ebből a sok dologból tevődik bennem össze ez a hangulat.

Nyomasztó, mégis rideg, közeli, de mégis nem elég személyes.

Ezekkel együtt sem volt egy pillanatra sem unalmas. Ez senki kedvét ne vegye, lehet az én lelkivilágomhoz nem illett most időben. De nagyon jó volt újra színházba menni és örülök, hogy ezzel nyitottam meg az évadot. Rengeteg jó, vicces, elgondolkodtató és komoly jelenete van, fantasztikus színészekkel. Hátha nektek betalál!

Sári

Képek a Stúdió K Színház honlapjáról vannak.

Ha további tartalmakra vagy kíváncsi, kövesd az oldalt Facebook-on is! Köszönöm!