Virág András 1990. december 10-én született Kecskeméten. Világviszonylatban is elismert karatés. Andrist egy ország ismerte meg az Exatlonból, de megosztó volt a nézők számára. Sokan gondolták agresszívnak, de nekem inkább szimpatikus volt hihetetlen elszántsága. Kíváncsi voltam, milyen Ő távol a versenypályától, átlagemberként. Egy jólelkű harcos, aki sok mindenen ment át az élete során. És ugyan megvalósítja céljait saját erejéből, de továbbra is a földön jár. Következő tervei között szerepel egy Youtube csatorna. De, hogy miről fog szólni azt már ő meséli el, ahogyan azt is, miért szerette jobban a faházat vagy hogy miért sírt édesanyjának gyerekkorában.

Hogyan mutatkoznál be annak, aki nem ismer?

Igazából úgy mutatnám be magamat, hogy én nagyon céltudatos ember vagyok. Tehát, amit az életem során felépítettem vagy kitűztem, azt mind saját magamnak köszönhetem és hál istennek minden célomat elértem. Mondjuk, amikor édesanyámnak mondtam, hogy addig abba nem hagyom a küzdősportot, mármint a karatét (mert ugye én karatéval kezdtem), amíg fekete öves nem leszek. Körülbelül vagy ötször hisztiztem, hogy én abba akarom hagyni, de nem hagytam abba. Vagy nem engedte édesanyám és igazából neki is köszönhetem, ahol tartok. De ugyanígy volt az összes eredményemmel, hogy magyar bajnok akarok lenni, Európa bajnok, világbajnok. Emlékszem, még édesanyámnak egyszer mondtam, hogy „figyeld meg, én még a karatéval egyszer ki fogok jutni Amerikába”. És Magyarországról nekem volt a legeslegelső profi Karate Combat szerződésem Floridába. És kijutottam Miamiba, New Yorkba is. Nem sok harcos, nem sok ember mondhatja el magáról, hogy New Yorkban a World Trade Centernek a 102. emeletén bunyózhatott.

Miért a Karate Combatban indulsz? Miben más, mint „normál” karate?

A Karate Combat ugyanarra a karatéra épül, mint az olimpiai karate, viszont itt kiütésre megy a játék. Itt nincs mese. Nagyon jól kell gondolkoznod és taktikáznod. Normális fizikumban és erőnlétben kell legyél és nagyon nagy technikai repertoárral kell rendelkezz, hogy ne mindig ugyanazokat csináld. Mert egy idő után kiismernek az ellenfeleid és az hiba. Nekem eddig volt 3 meccsem, a legeslegelsőnél pontozással kikaptam, viszont egyáltalán nem voltam elkeseredve, mert ott egy súlycsoporttal feljebb indultam. Annak a srácnak nem volt ellenfele, az enyém lemondta és összeraktak minket. A versenynapján volt 11 kiló különbség kettőnk között, az nagyon soknak számít. A másik kettőt meg megnyertem kiütéssel. Ha minden igaz ősszel lesz a következő.

És hol?

Jelenleg úgy néz ki, hogy Magyarországon.

Akkor hazai közönség előtt.

Az a gond, hogy a Karate Combat teljesen top secret. Úgy néz ki, mint a sorozatoknál, először leforgatják és utána közlik a nézőkkel. Tehát minden évben van egy évad, amit leforgatnak, az most megtörtént tavasszal. Ott nem voltam itthon és nem volt meccsem.

Hát akkor majd utólag drukkolunk, mint az Exatlonnál.

Mérnök informatikusnak tanultál az egyetemen. Miért azt és hasznát veszed a mindennapokban?

Egy kereskedelmi és közgazdasági szakközépiskolába jártam. Ott szereztem meg az érettségit is és jelentkeztem a Gazdasági Egyetemre meg a Corvinusra, viszont az emelt szintű közgáz érettségimet elrontottam sajnos. Két tétel volt, amit nem úgy tanultam meg, csak átolvastam és belehúztam, hát így megszívtam. Viszont előrehozottan megcsináltam az informatika érettségit, az 5-ös lett, meg a matek is, így tudtam duplázni és felvettek az akkor még Budapesti Műszaki Főiskolára. Utána lett rá egy félévre Óbudai Egyetem a neve. Igazából mindenki tudta az egyetemen, hogy én semmit nem akarok kezdeni a diplomával, csak meg akarom csinálni. Nem véletlen tartott 8 évig, jó abból volt 2 passzív félévem. Mert kaptam például egy lehetőséget Thaiföldön edzőtáborozni és az több hónapos volt. Úgyhogy most a diplomám meg ezek a papírjaim otthon vannak édesanyámnál.

Mi lennél, ha nem sportoló? Akkor használnád az egyetemen megszerzett tudást vagy valami teljesen mást csinálnál?

Nem tudnám magamat elképzelni sportolás nélkül, nekem ez a lételemem. Idén október 7-én lesz, hogy 24 éve sportolok. 14 éves korom óta vagyok válogatott, tavaly kerültem ki a válogatottságból, mert nem vettem részt a magyar bajnokságban. Nem tudtam, mert az is tavasszal volt, így kicsit kiestem ebből, viszont a válogatott edző folyamatosan kér, hogy menjek a többieknek segíteni, felkészülni. Hát igen, ha belefér az időmbe, nagyon szívesen megyek.

Hogy telik egy napod? Változott az Exatlon előttihez képest?

Nagyon sok lábon állok. Van egy bolt, a Totaldamage, annak vagyok a shop menedzsere, ez mellett a Kecskeméti Önkormányzatnál egy alapítványnál dolgoztam, mint sport marketingért felelős munkatárs, meg sportszervező is. Illetve van két passzív jövedelmi forrásom, az egyik egészség tanácsadással foglalkozik, a Herbalife Nutrition, a másik pedig CBD olajos történet. És még edzősködök is. Meg folyamatosan készülök a versenyeimre. Tehát nagyon komoly időbeosztással dolgoztam. Most jelenleg úgy vagyok azzal, hogy hazajöttem az Exatlonból, hogy ezt a fajta úgymond idézőjeles hírnevet szeretném egy kicsit meglovagolni és kiépíteni a saját Youtube csatornámat komoly emberekkel.

Ennek mi lesz a fő irányvonala?

Kulisszatitkokat még nem árulok el. Szépen felépítettük, van egy edzőm, Török Gábor, akivel együtt dolgozok már lassan 3 éve és vele kezdtük el, hogy az edzéseimet leforgatjuk. Ezt úgy fogjuk közölni a külvilág felé, hogy nem versenyzők is nyugodtan tudják csinálni. Csak ahhoz kell egy edzőterem, meg azért nem csak az edzőtermi edzésekre fogunk rámenni, hanem szabadtéri, saját testsúlyos ésatöbbi. Úgy gondolom, ezek nagyon pozitív dolgok főleg, ha kifele közöljük. Nagyon sok megkeresést kaptam már, hogy tudok így kinézni, hogy vagyok ilyen formában. Hát akkor most eleget teszek ezeknek a kéréseknek.

Sok pozitív visszajelzést kaptál, ahogyan te is mondod, de mi a helyzet a negatív kommentekkel?

Igazából ezekkel a negatív dolgokkal nem foglalkozom. Nagyon sok pofont kaptam az élettől, nem mondom, hogy mindent megéltem, de majdnem mindent. Tehát, amikor egy sportolónak el kell azon gondolkoznia fiatalon, hogy most tényleg megéri ez, amit csinál, az szerintem elég nagy törés az életében. Nem egyszer volt, hogy abból a lelkiállapotból kellett felállni és így 30 évesen már megtanultam ezt a részét kezelni a dolgoknak és a negatív része nem érdekel.
Mindig volt az életem során 4 olyan ember, akikkel, hogyha nagyon nagy döntés előtt álltam megbeszéltem a dolgokat. Egyiknek a tanácsát sem fogadtam meg egyébként, mert nekem is volt egy kialakított véleményem, hogy milyen irányba haladnék. Viszont ebből az enyémmel együtt 5 véleményből alkottam egyet. Tudtam, hogy ezek az emberek soha nem akarnának nekem rosszat, mindig támogattak, mindenben ott álltak mellettem és hál istennek lekopogom, olyan döntést még nem hoztam, amit megbántam volna. Ezek a döntések mindig előre vittek.

A többiekhez képest talán temperamentumosabb voltál.

Arra gondolsz, hogy agresszívabb voltam?

Nem, nem nevezném annak, inkább határozottnak.

Amikor versenyzésről van szó, akkor tökmindegy, miről beszélünk, én azt halál komolyan veszem. Nem véletlen volt az, mikor Viktor megcsinálta a rúgásomat, arról fogalmam sem volt. Mert amikor az én nevemet szólítják, hogy „Andris a te meneted a következő”, akkor én odaállok a pálya végéhez és onnantól kezdve nekem megszűnik a világ. Mindig mantráztam, hogy Andris ez a te versenyed, ezt most neked meg kell csinálnod és javarészt igazából be is jött ez a gondolkodás.

Mondjuk 24 év után nem csoda, hogy kicsit elkötelezett vagy.

Igen

Gyerekként is ilyen voltál?

Folyamatosan. Mondhatnám azt, hogy most kezdtem el úgy élni az életemet e téren. Nem mondom, hogy eljárok bulizni, de az Exatlonos srácokkal egyszer már voltunk. De nekem ez a bulizós része kimaradt az életemből. Voltam bulizni, amikor kollégista voltam, de a két kezemen meg tudom számolni, hogy a 30 évem alatt hányszor voltam összesen. Ugyanígy vagyok a fesztiválokkal is. Középiskolában is, mikor a többiek mentek csocsózni, akkor én rohantam haza és mentem segíteni az akkori edzőmnek edzést tartani a gyerekeknek.

Végül is megérte az áldozatot.

Természetesen, egyáltalán nem bánom. Egyáltalán nem éltem meg teherként, én választottam. Ha akartam volna, mehettem volna csocsózni, meg fesztiválokra is, de akkor én nem ezt tartottam fontosnak.
Most csinálom a jogosítványt, kaptam egy B kategóriás lehetőséget a kecskeméti autós- és motorosiskolától. Nem véletlen, hogy most csinálom, mert akkor, amikor az ikertestvéremmel betöltöttük azt az életkort, amikor el lehetett volna kezdeni, akkor szüleim felajánlották, hogy fizetik nekünk. Csak én választhattam, hogy vagy a versenyzést, vagy a jogosítványt választom és én a versenyzést választottam.

Szerintem ez nagyon szimpatikus, hogy ennyire elhivatottan és elszántan küzdöttél az álmaidért.

Nagyon komolyan vettem és nagyon sokszor nagyon nagyokat kellett harcolnom. Engem valamiért az élet mindig olyan helyzetekbe állít, hogy úgy érzem nekem mindig ötször annyit kell letennem az asztalra, hogy elérjem azt a célomat, amit kitűztem.

Tudsz ilyen példát mondani régebbről? Csak, hogy kézzelfoghatóbb legyen. Ami ennyire meghatározó volt.

Nekem nagyon sokat kellett küzdenem a válogatottsággal. Kecskemétről jártam fel válogatott edzésekre úgy, hogy minden a pestiekhez volt igazítva. Reggel 7 órára berakták a válogatott edzést. Oké, köszönöm! De én felkeltem, egyszer nem késtem el az edzésről, maximum azért, hogy ha késett a vonatom. De én mindig ott voltam, becsülettel. Végig csináltam az egészet.

Volt a válogatott edzőm mellett még egy edző, eltűrtem azokat a nem mondom, hogy bántásokat, mert csak a javamat akarta szolgálni, de azért voltak olyanok, amikor már egy kicsit elvetette a sulykot. Nekem kőkeményen harcolnom kellett ez ellen, hogy én miért kapom ezt, a többiek miért nem? Valószínű, ezért is tartok ott, ahol. Ezeket mind saját magamnak köszönhetem. Nem odaadták, hanem kőkeményen megdolgoztam érte.

Mikor középiskolában végeztünk a 9. osztállyal, akkor édesanyám azt mondta nekünk tesómmal, hogy ha most már akartok egy kis pénzt itt a nyár el kell menni dolgozni. Először elkezdtünk szórólapozni, meg telefonkönyvet hordani, meg ilyen apróságokon egy kis zsebpénzt össze tudtunk magunknak kaparni. De gyűlöltem! Viszont Kecskeméten volt egy ital nagykereskedés, ahova el tudtam menni dolgozni, rakodóként. Mint kiderült a srác is hozzánk járt edzésre, csak én nem tudtam, hogy van neki egy ital nagykereskedése. Soha nem fogom elfelejteni, úgy képzeld el, csütörtökön beszéltünk, hogy „Andris persze gyere nyugodtan, be kellene jönni már holnap, pénteken dolgozni., hogy legalább megnézni, hogy mi merre van, hogy hétfőn, hogy ha majd élesben nekilátsz a dolgoknak akkor ne érjen meglepetés”. Mondom rendben van, tökre föl voltam spanolva, reggel 7 órára bementem dolgozni, este 7 óra után értem haza. És konkrétan sírtam anyunak, hogy én ezt nem csinálom. Olyan szinten el voltam fáradva, az egész hétvégét végig aludtam, pihentem, ki nem keltem az ágyból, hőemelkedésem volt és ott sírtam, hogy nem akarom ezt csinálni. De fölkeltem ugyanúgy hétfőn reggel és végig csináltam a nyarat. És onnantól kezdve, amikor bármilyen szünet volt én mindig mehettem oda dolgozni. Ez egy kicsit könnyebbség volt számomra, mert nem diákszervezeten kellett valamilyen nyári vagy ideiglenes munkát találnom, hanem csak szóltam a főnöknek, Endrének. Edzőtábortól edzőtáborig mindig ezt csináltam. Volt olyan, hogy egy nyáron 3 edzőtáborban voltam és először megkerestem a pénzt, aztán kifizettem az edzőtábort és edzőtábor után mentem vissza dolgozni. Edzőtábortól edzőtáborig folyamatosan ezt csináltam.

Milyen volt egyéni sport után csapatjátékosnak lenni az Exatlonban?

Én nem csak egyéniben, hanem csapatban is válogatott voltam, mármint a karatéban. Nálunk a karatéban a csapat 5+2 főből áll. Igazából úgy néz ki, mint az Exatlon. Ugyanúgy kell versenyezned, neked kell végig futnod az Exatlonban a pályán, neked kell ledobálnod a totemeket, vagy bármi, ezt neked kell egyedül megcsinálnod. A csapat ott áll melletted és szurkol neked. Ugyanez volt nálunk a karatéban is, mikor csapatban küzdöttünk. Akkor én álltam fel a tatamira, én küzdöttem az ellenfelemmel és nekem kellett megcsinálnom a pontokat a saját csapatomnak. A csapatom meg szurkolt nekem. Igazából ez nem volt újdonság, mert ebben nőtem fel. Csak meg kellett találni ezt a közös hangot az Exatlon meg a saját sportágam között.

Könnyebb lett volna az egyéni szakaszban, ha bejutsz vagy pont emiatt nem?

Úgy voltam vele az összes futamomnál, hogy én ide nyerni jöttem. Tök mindegy volt, hogy most női, vagy férfi hétről volt szó, vagy, hogy villa napról, vagy élményről, bármilyen nap lehetett én mindig úgy álltam oda, hogy a futamomat meg akarom nyerni. Mert ki ne akarná megnyerni?!
Egyébként nem szerettem a villát, jobban szerettem a faházat. De, mikor villa napról volt szó én ugyanúgy futottam mintha egy végjátékról lett volna szó – nem tudnék különbséget tenni. Nem szeretek veszíteni. Őszintén tegyük fel a kérdést, ki szeret veszíteni?

Senki.

Köszönöm szépen! :D

Miért szeretted jobban a faházat?

A faház az sok szempontból volt jobb. A villa azért volt jobb, mert ott volt egy medence és kényelmesebb volt. A faház pedig minden más szemszögből jobb volt. Együtt voltunk a srácokkal, egy légtérben. Hogy ha valaki volt már edzőtáborban, akkor tudja milyen az, mekkora királyság egy faházban lenni olyan emberekkel, akiket szeretsz és össze vagy szokva. Jó mi nem voltunk annyira összeszokva, de hát ez körülbelül tartott 3 napig. Annyit röhögtünk, én az elmúlt 5 hónapban, szerintem többet röhögtem, mint az egész életem során. Ott a faháznál napi szinten ment a show, csak hát azt ti ugye nem tudjátok, mert az adásidő véges, nem fér bele minden.

A faházban, ha el akartál vonulni egy kicsit a saját gondolataiddal, ott volt a természet. Na most én egy olyan ember vagyok, hogy előszeretettel szeretem Andriskával megbeszélni a dolgokat. Világéletemben úgy tudtam tanulni. Az úgy nem igazán működött, hogy leülök és tök csöndben olvasok. Mindig hangosan olvastam és ezáltal, hogy vissza is hallottam magam, így sokkal könnyebben tudtam tanulni. Ugyanez volt kint is, amikor volt egy rosszabb szakaszom vagy mondjuk a csapatnak, akkor én elgondolkoztam és beszélgettem magammal. Ez most lehet hülyén hangzik, de én így tudom magammal megbeszélni a dolgokat. Na most, ha ott vagyok a villában, ott konkrétan mindenhol kamera van és hogy ha én leülök az ágyra és beszélgetek Andriskával, akkor az elég hülyén veszi ki magát.

Visszatérve arra, hogy mennyit nevettetek… mi sajnos csak a drámát láttuk.

Igen, a drámából talán több volt adásban, de elárulhatom nem volt egy unalmas percünk. Tényleg annyira vicces volt a csapat, hogy az… mert mi teljesen máshogy fogtuk fel a dolgokat. Amikor elveszítettünk egy napot (mondjuk, hogy nem végjátékról beszélünk), azt nem mindig kudarcként éltük meg. Mert mint minden sportoló életében vannak hullámvölgyek, ugyanígy a csapatnál is vannak hullámvölgyek. Nem lehet, hogy folyamatosan 100%-on tudjál teljesíteni, főleg ilyen hosszú időn keresztül.
Olyan nagy konfliktus egyébként soha nem volt közöttünk a csapaton belül, amit ne tudtunk volna megbeszélni.

Mi a legszebb emléked az Exatlonból?

A legszebb emlékem az volt, és igazából legviccesebb is, amikor a konténer pályán futottunk. Akkor történt, hogy Francinak szétment a bokája és a következő menet az az enyém volt és azt elveszítettem. Tök vakon voltam, amikor a homokzsákokkal kellett a totemeket ledobálni, viszont a 9. pontot és a 10. pontot is én húztam be. Az meg úgy nézett ki, hogy a 10. pontot Bálinttal futottam és ugye nálunk volt a joker. Mikor ő ledobta totemét, akkor találtam én is el az enyémet, tehát nem volt 1 másodperc a kettő között. És mondom ezt nem hiszem el! Ahogy jöttem le, srácoktól kérdeztem, hogy „na gyerekek lehet használni a jokert?” És mondták, hogy „ja persze, persze, hogy lehet”. Mondom akkor azonnal, én ezt most nagyon érzem, hadd mutassam meg légyszíves, lehívom a jokert, aztán hadd menjek most még nagyon flow-ban vagyok. És hál istennek ez így is történt, de hát a 9. pontot, amikor behúztam a Benő ellen az nagyon vicces volt, azt látnotok kellett volna és föl is van véve. Megnéztem azt a futamomat tévében, mondom hát jóisten, hogy én mit csinálok, hát nem hittem el. Ugye én színtévesztő vagyok és úgy volt megvilágítva az egész pálya, hogy mikor én eldobtam a piros homokzsákot az leesett a homokba és „elvegyült”, én nem láttam. Kajak egyszínű volt nekem minden. Á mondom, hogy? Ott állok a homokzsákok előtt, ott volt előttem négy homokzsák és a Krisztián kiabál nekem „ott van előtted, hajolj már le” és könyörögnek, hogy csak vegyem már fel. És akkor azzal a négy homokzsákkal dobtam le így pak-pak-pak a három totemet, nem is hittem el. Ezután volt, hogy Bálinttal futottam. Mert úgy volt, hogy ugye 9. pont, 9-7-re vezettünk és a legjobb fiú, legjobb lánynak kell futni és mondtam, hogy „gyerekek, én nagyon szívesen elvállalom, rajtam van a hám, ne szedjük le, mert most még annyira nem is fázok benne”. Végig mentem Bálinttal a futamomat, kikaptam ezzel az ominózus nincs 1 másodperc a totemek közöttel, lehívtam a jokert és akkor azt már behúztam. És az egy végjáték volt, tehát akkor ott a srácokért futottunk. Az nagyon komoly volt!

Hoztál haza valamit?

Hoztam haza néhány eszközt, igen. Emlékbe, meg gyakorolgatni, hátha szükség lesz rá.

Kicsin múlt, hogy te nyerd meg a párbajt Dani ellen. Utána azt mondtad ennek valamiért így kellett történnie. Hiszel valamilyen nagyobb erőben, sorsban, Istenben?

Mindennek van miértje, én aznap láttam Danin, hogy ő jobban akarta ezt az egész párbajt megnyerni, mint én. Ő egyrészt később jött be, legalább 2 hónappal. Nekem volt már egy 2 hónapos előnyöm és láttam rajta, hogy ő jobban akarta ezt a párbajt. Úgy voltam vele, hogy jó ezt most nekem meg kell csinálni, sajnos ez nem így jött össze. De egyáltalán nem vagyok elkeseredve e téren, mert végül is a többiekkel jöhettem haza.

Addig mit csináltatok, míg nem jöttetek haza?

Pihentünk. Mikor Krisztiánnal egy napon kiestünk, akkor utána egy szobába kerültünk a hotelban és és az első pár napban csak filmeket néztünk, pihentünk. Ahogy kiestünk a játékból ott 3 napig csak a kajánkért mentünk ki. Elhoztuk a kaját, vissza a szobába, megettük, feküdtünk vissza és filmeztünk végig. Jó ez csak 3 nap volt, utána már szocializálódtunk és átmentünk a többiekhez.  Gondoltuk, most már meg kéne mutatkozni a többieknél is, hogy itt vagyunk, akkor átmentünk, meg medencéztünk. Nagyon jól elvoltunk a srácokkal.

Milyen volt visszakapni a telefont?

Furcsa volt visszakapni, mert nekem 4 hónapig nem volt telefonom. Én boldog voltam egyébként, hogy nem volt telefonom, hogy elérhetetlen voltam. Annak örültem, hogy a családom az tudott rólam, egy valaminek nem örültem, hogy én nem kommunikálhattam velük legalább egy-két mondatot. Viszont egyáltalán nem bántam, hogy nem volt telefonom. Nagyon szerettem azt a nyugalmas életet. Abból a szempontból egyébként jobb, hogy én nagyon sokat telefonoztam, még az Exatlon előtt, most meg csak tényleg arra, amíg kirakom a posztot, meg kirakom a sztorit, meg a telefonálásra használom. Tehát nincs az, hogy böngésszem.

A játék során azt érezted, hogy az ikertestvéreddel történt valami. Akkor valóban jó volt a megérzés?

Itthon az ikertesóm elmondta, hogy hát igen, akkor volt egy kisebb betegsége, de igazából csak ennyi volt. De mondta, hogy akkor nagyon rosszul érezte magát.

Ha megnyerted volna az Exatlont, mihez kezdtél volna ennyi pénzzel?

Fogalmam sincs. Olyan ember vagyok, hogy nem szoktam túlizgulni magam, mármint a téren, hogy most mi fog történni. Amikor 2 nappal vagyok a világbajnokság előtt, vagy mondjuk a full contact meccsem előtt, majd ráérek akkor izgulni, ha már ott leszek. Addig meg fölösleges, mert csak a saját energiáidat pazarlod el ezekre a dolgokra. Most így vagyok ezzel, hogy ha megnyertem volna, nyilván kitaláltam volna valamit. Addig meg nem tervezek ezzel a történettel. Meg van a cél, hogy mit akarok elérni. A cél első körben az lett volna, hogy bejussak a Top 8-ba, csak miután már láttam azt, hogy milyen jól megy a játék és szerintem ezzel nem voltam most jelenleg nagyképű, egyre jobban azt éreztem, hogy ott lehetnék a Top 3-ban vagy akár a döntőben is.

Arra gondoltál milyen lett volna összeköltözni a kihívókkal?

Nagyon élveztem volna egyébként, én nagyon megszerettem Bálintot meg Ákost is, úgyhogy nagyon jó lett volna velük összeköltözni.

Mik a következő céljaid, terveid?

A következő cél, hogy be tudjam indítani a Youtube csatornámat végre. Egy jó másfél-kéthetes melóm volt abban, hogy megtaláljam azokat az embereket, akikkel együtt tudok dolgozni ezzel kapcsolatosan. És most ez az egyik fő option számomra. Annyira most őszinte leszek nem akarnék visszamenni az előző életemhez, mert az tényleg úgy nézett ki, hogy reggel 6:30-tól este 10 óráig folyamatosan mentem és annyira nem volt időm, hogy hazaugorjak és azt nem akarnám újra. Szeretném a Youtube csatornának ezt a részét egy kicsit így fellendíteni és akkor hátha az majd egy kicsit jövedelmező forrást fog majd nekem hozni.

Mennyi mindent kell majd összeegyeztetned? A sportot, a Youtubeot és az egyéb korábban említett munkáidat…

Igen, az előző munkáimat home office-ban akarom csinálni. Tehát azokat meg fogom tudni oldani, nem kell már ott lennem mindenhol. Biztos vagyok benne, hogy meg fogom tudni ezt beszélni a főnökeimmel, hogy engedjék meg, hogy home office-ban dolgozzak.

Mi az a tulajdonságod, képességed, ami meglepő lenne az embereknek?

Mondjuk az eddigi nézők számára? Az, hogy nem vagyok agresszív! Azon lehet, hogy meglepődnének. Én egy idegbeteg, agresszívnek voltam beállítva és ezért egy picit haragudtam is, mert én nem ilyen vagyok. Az, mikor versenyzek, az teljesen más. Nézzék meg a meccseimet, a Youtubeon, mert meg lehet találni, hogy ott egy teljesen más Andrist látnak, mint amilyen a való életben. De szerintem, ennek így is kell lennie. Ugyanilyen egy olimpikon is, amikor felkészül, mondjuk ő meg 4 évig ilyen, tehát 4 éven keresztül napi szinten kell olyan formát hozzon, amivel ő meg akarja nyerni az olimpiát.

Igen, én is láttam a direkt beszólós kommenteket és azon gondolkodtam, ezek a srácok gyerekkoruk óta ezt csinálják. Én nyilván nem tudom ezt átérezni, aki csak poénból lement dobálni a kosárpályára.

Nem is foglalkoztam ezekkel a kommentelőkkel. Általában olyan kommentelőktől kaptam ezt, akik még nem érték el a 20. életévüket vagy pedig elmúltak már 70 évesek. És én nem is akartam ezekbe a dolgokba belemenni, nem is válaszoltam nekik, egyszerűen csak letöröltem, meg letiltottam. A többi része nem igazán izgat. Egy tizenéves ne akarja már nekem megmondani, hogy én nevezem-e magamat sportembernek. Igen, én nevezem magamat sportembernek! Mert addig ne alkosson rólam véleményt, amíg le nem ült velem és nem beszéltünk legalább egy 10 percet. 

Mindig kérdezték, hogy miért futottam napi szinten vagy mi motivált. Mondom, az motivált, hogy saját magamat legyőzzem az előző naphoz képest. És igazából én úgy gondolom, hogy mindenkinek ezt kellene vagy így kellene hozzáállnia, hogy minden egyes nap próbálja felülmúlni az előző önmagát. Csak ezzel foglalkozni, nem azzal, hogy ez ezt mondta, az azt mondta, hanem csak saját magával foglalkozzon. És ha minden egyes nap hozzá tud tenni egy kicsit – mondjuk előző nap megnyert 2 meccset a 3-ból, akkor következő nap vagy hozza ugyanazt, vagy pedig nyerje meg mind a hármat. Akkor az nem csak saját magának, hanem az egész csapatnak is jó lesz. És vannak hullámvölgyek, nekem is volt olyanom, hogy egyik nap pródukáltam 4/3-at másik nap meg lenulláztak a kihívók, ezzel nem tudtam mit csinálni. Ezt vagy elfogadom vagy, hogy ha nem fogadom el ez ráteszi a bélyegét következő napjaimra. Azt követő nap megint hoztam 4-ből 3-at.

És ez végül is az életre is igaz.

Pontosan!

Hogyan képzeled el magadat 10 év múlva?

10 év múlva? Thaiföldön, Phuketen, tengerparton a laptopommal és mondjuk egy gyönyörűszép barátnővel vagy feleséggel, akit én az életem végéig fogok tudni szeretni. Így képzelem el magam 10 év múlva.

Végezetül, melyik 3 szóval jellemeznéd magadat?

Jólelkű, céltudatos, határozott.

Köszönöm a beszélgetést és hogy ennyi mindent megosztottál magadról! Remélhetőleg még sokat látunk akció közben!

Képek forrása: Tv2, Exatlon Hungary, Virág Andris, Móricz Dani, Herczeg-Kis Bálint

Ha további tartalmakra vagy kíváncsi, kövesd az oldalt Facebook-on is! Köszönöm!