Sokszor elgondolkodok milyen lenne okos telefon nélkül létezni, újra. Valószínűleg nem bírnám. Az életem szerves részét képezi és belőlem is valóságos stresszt vált ki ha otthon felejtem. No nem azért, mert nem tudok görgetni, hanem mert senkit sem tudok elérni és mások sem engem, mondván mi van, ha valami baj történik. Meg amúgy sem tudnék kommunikálni másokkal, ha akarnék. Ez pedig manapság igen ritka dolog.

Vannak néha olyan napok, amikor nincs időm annyit telefonozni és komolyan jó érzés kiszakadni. De ha ráérek, akkor nyilván megnyitom valamely közösségi oldalt. Ami egyébként tök fölösleges. (Mostanában próbálom, hogy ilyenkor inkább olvassak.) És nyilván nem működik az, hogy akkor többet nem használom, hiszen mások igen és így csak én maradnék ki a világ dolgaiból, azokból is, ami valóban fontos. Meg nem lehetek egy remete.

Közben meg kellene egy egészséges határt szabni magunknak és nem mindig a telefonhoz nyúlni, ha van pár szabad percünk.

Emlékszem még a 2010-es évek elején Németországban nyaraltunk és akkoriban egy Forma 1-es fanfictiont olvastam. Míg odavoltunk jó pár új rész került fel a netre, amit én nem tudtam frissiben olvasni. Akkor még nyomógombos egyszerű telefonálásra szolgáló mobilom volt. Eleinte rosszul viseltem, hogy lemaradok. Aztán mikor Münchenből tartottunk haza emlékszem mondtam, hogy "én inkább soha nem olvasom, csak maradjunk itt". Megszoktam, hogy offline vagyok. Pedig az még sehol sem volt a mostani őrülethez képest.

Ráadásul akkor nem posztoltuk utazásunk minden mozzanatát. Hazajöttünk, esetleg felraktunk pár képet facebookra, amúgy meg találkoztunk a szeretteinkkel, hogy egy vetítés kíséretében élménybeszámolót tartsunk. Mennyivel jobb volt!
Ma már mindent tudunk a másikról. Jó, nyilván nem mindenki posztolja minden lépését, de remélem értitek mire akarok kilyukadni.

Nem rossz a social media, főleg vírus idején. Ha ez most nem lenne, akkor azért nagy kakiban lennénk. Mai fejjel! Mert régen háború idején is megvoltak az emberek enélkül. De természetesen én is tudom milyen hasznos ez, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot. Pár éve az egyik párizsi terror támadásnál, az egyik barátom pont a francia fővárosban volt és megkönnyebbülés volt látni, mikor facen beállította, jól van.

Ha már barátok, szerintem egy csomó kapcsolat sokkal felületesebb. (Nem az összes!) Látjuk egymást, végülis könnyen elérünk bárkit. Sokkal nagyobb terünk van az ismerkedésre, mégis zárkózottabbak vagyunk. Ami valószínűleg a sok előítélet miatt van, a neten mindenkinek nagyobb a szája. Az ember nem akar pofára esni.

Ez valahol a kapcsolatoknál is igaz, no ez biztos alapvetően csaj dolog, de mi kombinálunk. Hogy vajon az csak egy komment vagy több, ha több akkor mennyivel. Ez csak a túlagyalást generálja. Persze lehet ezeket nem látni, de ha már ott vannak, akkor az ember jóhogy kíváncsi. Ma már sokkal könnyebb valakit megtalálni a neten, ami egyébként nagyon szuper. De vannak azok szituk, amikor igaz, hogy amiről nem tudsz, az nem fáj. Tudom, más szóval naivság ez, de szerintem egyszerűbb volt úgy a világ. Ha valaki nem keresett, pedig megígérte, akkor ennyi, Isten áldja, nem nézem meg, rakott-e ki valamit sztoriba, látta-e az üzimet, stb. Régen vagy odamentél megszólítani a kiszemeltedet vagy nem, és nem "pesten láttalakba" írtál egy személyleírást hátha meglesz. Mostanában menő megélni a pillanatot, pedig jobban elszalasztjuk, mert bármikor tudjuk pótolni egy másik felületen - és ez nem csak erre igaz.

Egy koncertet sem tudunk élvezni, mert mindent fel kell venni - amiket soha nem nézünk vissza -, és posztolni kell, hogy ott vagyunk és milyen jól érezzük magunkat. Dehát, ha a szomszéd kitette, akkor miért ne tenném ki én is?! Jó kis ördögi kör.
Kényszeres mutogatás. Más egy élmény, boldog pillanat megosztása és egy bizonyítási vágyból készült poszt.

Forrás: John Blanding

Nem leszólni akarom a mai modern technológiát, dehogyis. Én sem tudnék nélküle létezni és alapvetően több érvet tudok a létezése mellé állítani, mint ellene. Erre a legkézzelfoghatóbb példa egy beadandó írása - el nem tudnám képzelni, hogy naphosszat üljek a könyvtárban és keresgéljek, ahelyett, hogy beütném a googleba. Másik példa, hogy vásárolni is egyszerűbb, nem csak a rendelésre gondolok, hanem a megfelelő termék kiválasztására is. De mind ennek ellenére néha jó lenne egy egyszerűbb világban élni, vagy ahol kevesebbet használjuk a telónkat. A képernyőidő egy dolog. Önmagában frusztráló, de érdemes lefaragni azt a számot.

De azt is, hogy kiket követünk. Az elmúlt hónapokban többször görgettem át az instát és vontam vissza követéseket. Van, akinél zavart a folytonos promózása, reklámjai, van, aki egyszerűen már nem felelt meg az érdeklődésemnek - változunk. Nem akarunk semmiről lemaradni, de ami tényleg érdekelne az elvész az információk sűrűjében.

Pár napra cserélnék nagyanyáink fiatalkori énjével. Aztán utána újra leírnám, hogy látom ezt. Biztos vagyok benne, néhány nap után élvezném, hogy nincs a kezemhez ragadva a telefon és nem folyton görgetek. De biztos zavarna, hogy nem érném el a családomat, barátaimat. Anno alsós koromban nem volt még mobilom és a tábor fülkéjéből hívtam anyáékat, nem bírtam nélkülük. Ugye nem kell mondjam, négy nap telefonra függés után inkább hazahoztak.

Egy szó mint száz, olyan jó lenne, ha kicsit vissza lassulna a világ és nem még jobban fel- vagy inkább bepörögne.

Sára

Ui.: Aztán lehet csak az a baj, hogy egyszerűen rossz korban születtem...

Képek forrás: pixabay.com

Ha további tartalmakra vagy kíváncsi, kövesd az oldalt Facebook-on is! Köszönöm!