Mióta Peggy az életünk része számos emberrel, másik gazdival találkoztunk már. Mikor kicsi volt – olyan 3-6 hónapos – szinte mindenki figyelmét felkeltette két másodperc alatt, de most sem kell ehhez túl sok idő úgy, hogy már több, mint 1,5 éves. Nyilván az elmúlt hónapok alatt Peggy is komolyodott, meg már jobban érzi a mozdulataimból is mit szabad/szeretnék és mit nem. De ettől még mindig vevő a mókára és a simogatásra.

Ebben a történetben a gazdik egy külön kategória, velük általában tudjuk mikor, mennyire eresszük össze őket barátkozni, játszani.

A kutya nélküliek jó része megmosolyogja, esetleg megdicséri milyen szép/aranyos és megy tovább. A bókoktól valljuk be mindig dagad az ember melle és büszkeséggel tölti el.

De most jön a lényeg. Időről-időre előfordul olyan ember, aki csak hergeli. Sokszor nem is feltétlenül akarja megsimogatni, de gügyög, mosolyog neki. Peggy persze nem érti mi van, néha annyira el van foglalva, hogy már meg sem hallja – biztos tudja már: ezeket az embereket nem szeretjük.
Aztán van a másik eset. Biztos minden gazdi ismeri az érzést, mikor valakihez nagyon nem szeretné, hogy a kutya odamenjen vagy az illető önkényesen úgy döntsön ő már pedig megsimogatja. Hahó, hadd döntsem már el én, kivel érintkezhet (pláne vírus idején)! Ha még baba akkor pláne minden érdekli, minden újdonság a számára. Ha már felnőttnek számít (az érdeklődése akkor sem múlik el) akkor is az “én gyerekem” és én vagyok érte a felelős. Az, hogy négy lábú barátaink kíváncsiak, az nem jogosít fel senkit arra, hogy ezt kihasználva odamenjen más kutyájához. A 2 éves gyerek a babakocsiban, de a 10 éves is nagyon örül, ha kap egy játékot, nyalókát, de nem mindegy kitől. És ott a szülő megmondhatja, akkor én is a kis kutyám “anyukájaként” beleszólhatok. Mit képzelnek az emberek?! Az külön kedvencem, mikor érzékelik, hogy őket figyelmen kívül hagyva elhúzom Peggy-t és ezek után még beszélnek (nyávognak) hozzá, hogy “jaj, a gazdi nem enged ide hozzám!”. Nem, valóban nem! És ezzel csak tetézik. Higgyék el, jobban járnak, ha nem fejtem ki nekik az okát. Ez nem irigység.

Több, mint 5 évig vágytam egy mopszra, nem kutyára, kis állatra, hanem egy mopsz lánykára. És, ha én azidő alatt kibírtam, hogy ne menjek oda minden mopedlihez, akkor könyörgöm más is tudjon már uralkodni magán. Vagy legalább kérdezze meg, meg lehet-e simogatni és fogadja el az esetleges nemleges választ is! Szerezhetnek maguknak saját állatkát tenyésztőtől vagy menhelyről, de ne az utcán akarják más kutyiját macerálni. Nehogy már még én függjek az idegenektől…

Köszönöm a figyelmet!

Sára

Ha további tartalmakra vagytok kíváncsiak, kövessétek az oldalt Facebook-on is! Köszönöm!