2021. június 11. írta: Sára_Juhász

Az Exatlon könyvének lapjai, melyeket mi írunk

Furcsa, hogy esténként már nem Exatlont nézünk a tv-ben. Közel félév alatt ezek a srácok és lányok a mindennapjaim részévé váltak. Bevallom az előző évadokat nem néztem, nem is értettem mi tud ezen olyan izgalmas lenni. Aztán decemberben pár nappal az első adás előtt megláttam, hogy az egyik ismerősöm is benne lesz. Annával szaktársak voltunk az egyetemen. Gondoltam, na akkor most már muszáj belenéznem. Nagy Dani neve is ismerősen csengett és, ahogyan az már meséltem Krisztián sem volt teljesen ismeretlen a számomra. Úgy voltam vele, megnézem miről is szól az Exatlon, aztán majd félszemmel figyelem a történéseket. Aztán elég hamar beszippantott a dolog és minden este odaültem. De nem is bánom. A következő évadokat is figyelemmel fogom követni mindenképp, különösen izgalmas lenne, ha egy All Stars-szal folytatódna. Jó lenne újra ismerős arcokat látni és a régebbi versenyzőket is megismerni.
Alapvetően a kihívóknak szurkoltam Anna és Nagy Dani miatt, meg eleinte az a csapat is tűnt szimpatikusabbnak. De aztán, ahogy teltek a hetek, többször mondtam a családnak, én igazából már várom az egyéni szakaszt. Mert butaság ennyire feketénfehéren - jelen esetben pirosan-kéken - látni. Van, aki kihívó és nem olyan szimpatikus és van, aki bajnok és nagyon is az.

Nem igazán szeretem a focit. És ott sem értem, hogyan lehet egy csapatnak, egy tulajdonnévnek szurkolni. Embereknek szurkolunk, akik szimpatikusak. Mikor egy Messi, Iniesta, Villa, Pique és Xavi egy csapatban van, igen akkor szurkolok a Barcának. (2011-ben egy kis ideig azt hittem szeretem a focit, aztán kiderült, hogy nem.) Vagy ha szeretem Ronaldot, akkor drukkolok annak a csapatnak, ahol éppen van. Azt is értem, hogy apám miért Újpest szurkoló, mert ott nőtt fel és már a dédim is nekik szurkolt, egyfajta hagyománya van. De ha a csapat egy tucat nyekenyóka, akkor miért ragaszkodik hozzá... Más, az, hogy én bármi van kitartok Vettel mellett, az neki, az egyénnek szól, érte szurkolok. Persze a csapatának is, hiszen elvileg egyikből következik a másik, de attól még rengetegszer elmondtam, hogy a Ferrari egy fostalicska volt. És persze a focinál nem értem, hogy lehet egy csapatot utálni. Persze az adott pillanat hevében mondjuk egy meccsen értem, de nem egyfolytában. 11 embert egyszerre nem szeretsz? Vagy a tulajt nem? Esetleg a várost nem? Remélem, érthető, hogyan értem.

Visszatérve az Exatlonra olyan álomcsapatot tudnék összerakni a bajnokokból és kihívókból. Egyébként, ami ment utálkozásban a rajongók részéről a social mediában, az egyszerűen kritikán aluli. Nem értem, hogyan lehet ennyire beskatulyázni embereket és akár egy egész csapatot, legyen azon bármilyen színű mez.
Én pont azon gondolkodtam a 113 versenynap alatt, hogy mennyi ember, mennyi féle gondolkodással, habitussal, beszédstílussal és mégis mindegyikük egyet akart, nyerni. Rendjén van és nem is kell, hogy mindegyiküket kedveljük, de hogy jön bárki ahhoz, hogy nyilvánosan gyűlölködjön, okoskodjon és ítélkezzen más(ok) felett.
Egyrészt egy kivonatát látjuk a mindennapjaiknak (az már más téma, mi mennyire igazi, ebbe nem megyek bele, ebben is nézőknek olyan élénk a fantáziájuk - ha annyira "kamu" minden tényleg, minek nézni?!), nézettséget is kell csinálni, clickbait címeket, ez ezzel jár, mint bármi, ami tv. De rendben sokszor volt olyan jelenet, hogy valakik (ki)beszélnek egy másikat. Őszintén, tegye mindenki a szívére a kezét és úgy mondja ő soha sem tett ilyet. És a legszebb a mindent jobban tudó emberek kommentjeikben az, hogy amilyen stílusban ők írnak, az fényévekre van attól is, mint amit annyira szidnak.
Aztán persze pár nap múlva lehet mást megvetni valamiért, egyik napról a másikra úgy változtak sokszor a vélemények, hogy én is kapkodtam a fejem éppen "kit kell utálni".

Másrészt az jutott eszembe mennyire más szituációban vannak, mint mi. Majdnem minden nap kiélezett a harcot folytat le a két csapat egymással és magukkal is, hogy a lelki részét is belevegyük. Arról nem is beszélve, hogy a bajnokoknál azért többségében igaz, hogy kiskorától kezdve sportol, versenyez. Edzések, versenyek, ahhoz igazítani minden mást és a cél lebeg a szemük előtt. Ez az "üzemmód" gondolom én automatikusan bekapcsol náluk, de logikus, hisz ez az életük része. Nyilván máshogy fog megélni egy győzelmet és egy kudarcot is, mint én, aki néha lement a barátaival a kosárpályára poénból dobálni párat, de versenyszerűen sosem sportoltam. Nem lehet ezekből sem hatalmas következtetéseket levonni. Természetesen ennél a témánál az sem elhanyagolható ki milyen sportot űz, milyen szinten, milyen géneket hoz, milyen környezetben nőtt fel stb. De ettől vagyunk mások és ez, az Exatlon pont arra világít rá, hogy ez így is van tökéletesen jól.

Arról nem is beszélve, hogy ők milyen jól megvannak együtt és egy nagy csapattá váltak a hónapok alatt. Ha ők szeretik egymást, akkor mi miért nem tudunk kulturáltan viselkedni, szurkolni és csak élvezni a "harcukat"?
Egyébként eredetileg nem is erről akartam írni, csak nem hagyott nyugodni ez a gondolat.
Arról akartam, hogy milyen ügyesek egytől-egyig és le a kalappal előttük. Én sajnos sose voltam egy tesi bajnok, mindig úgy toltak át. Dagi nem voltam, csak béna. Aztán közel 2 és féléve elkezdtem edzeni járni és ez életem egyik legjobb döntése volt. Minden szinten szeretem. Sőt, pár hónapja étrendet is váltottam, azóta meg a kilók is sokkal könnyebben peregnek le. (De erről majd máskor hosszabban.) De most sem vagyok egy fitness lady, a mai napig csetlek, botlok. Mikor nézem a Ninja Warriort mindig azon gondolkodok, ez milyen könnyűnek látszik, ezt én is tudnám. Aztán jobban belegondolok és rájövök, hogy valószínűleg az első akadálynál a vízbe pottyannék. Itt az Exatlonnál hasonló a helyzet. Nyilván ez azért valamivel könnyebb, nem is ez a jó szó, talán egyszerűbb pályák. De pont a férfi döntőnél néztem a bánya pályát és azon gondolkodtam, én hányszor esnék pofára. Ők a pálya közepén lennének, én akkor másznék még csak ki az első medencéből. Utána azon a hálós részen szerencsétlenül tipegnék le. A második medence előtti csúszdára ők mellkassal vetődnek, én még azt se tudnám így. Én kb. ráülnék és a kezemmel hajtanám le magam. (Na, mára is jól beégettem magamat. Szép volt, Sára!)
Szóval nem hiszem, hogy ez a játék nekem lett volna kitalálva, viszont azt tudom kire bíznám az instámat addig. Érdekes ezen elgondolkodni.

Ettől függetlenül nagyon szívesen kipróbálnám az összes pályát, persze a saját verziómban és tempómban. De az ügyességi feladatokat még inkább élvezném, valaki egy nagy placcon kitehetné mind a 113 napnyit, én meg végig mennék. Az izgalmas és mókás lenne!
Az, hogy kiknek szurkoltam, kiket láttam volna a végén, akár a nyolcban, az mindegy is. Majd lehet írok egy másik cikket a számomra legmeghatározóbb eseményekről, de még nem tudom lesz-e. Viszont még készülök Exatlonos másmilyen tartalommal, de az még titok.

Sári